Kezdőoldal

Futólag ötven éve ismerjük egymást, de harminc éve nem találkoztunk. Nem is akartam azzal fárasztani, hogy otthonából a kávéházba hívom, messze még a tavaszi, kényelmes sétaidő. Udvariasan felajánlom, hogy a lakásán találkozzunk, meg is hív. Fitten, fürgén, mosolyogva nyit ajtót, idétlen önbevallással kezdem, izé, remélem, neked így a kényelmesebb, egylépéses azonnali önmatt, megtudja, lemaradt a belga csokoládétortáról, indignáltan közli, természetesen bepótolandó. Addig is serényen kávét főz, üdítőt hoz, épp csak reggelit nem készít, de végigmér, aggódó tekintettel meg is veregeti a vállam, mintha mondaná, nem vagy te jó bőrben. Amíg a kávét főzi, kérdi hány kocka, kéremszépen cukros vagyok, erre nem tesz bele, mondom, ezt azt jelenti, hogy nyolc cukorral iszom. Kicsit meglepődik, addig nézem a könyvtárát, a Galaktika legújabb számaitól hatalmas művészeti albumokig terjed a polc, nem baj, majd kölcsönkérem.

Faragó András
Dr. Faragó András. Kortalan. Nem érdemes az életkorával foglalkozni, pontosan ugyanúgy néz ki, mint amikor két emberöltővel ezelőtt először találkoztunk. Orvos, neurologus. Dolgozott itthon (Orvostovábbképző Intézet Neurológiai Tanszék, Nyírő Gyula Kórház, idegosztály), az NDK-ban, ösztöndíjak (Varsó, Bukarest, Lengyelország), újra itthon. Kandidatúráját egy súlyos neurológiai betegség (amiotrophiás lateralsclerosis) területéről írta, a téma becses, de szonda értékű, szerintem egy pohár bor láttán is már kimondhatatlan. Két gyermek, négy unoka, egy dédunoka. A magyar bridzsválogatott többszörös kapitánya, egy ideig a szövetség nemzetközi képviseletét is ellátta, de időhiánnyal küszködött, felsóhajt: „Hálisten Salgó átvette.”

Régi emlék jut eszembe, amikor üzemorvosként csupa kandidátust foglalkoztattam mellékállásban, őt is, reggel megkapta a fizetést, délután tízlapos römin elnyertem, elmeséltem, munkatársaim őszinte utálattal mértek végig, hogy „attól az aranyos Andrástól”? Első kérdésem tehát értelemszerű volt: „Mondd, András, hogy van az, hogy téged mindenki csak szeret?” Elmereng. „Igazán gondolkodom rajta, de azt hiszem, soha senkitől semmit nem vettem el, sem hírt, sem pozíciót, nem voltam senki útjában.” Elmosolyodik. „De a »mindenki szerette«, az a Berentey Öcsire vonatkozik. Őt igazán csak szeretni lehetett”. („Nem érdemes az életkorával foglalkozni, pontosan ugyanúgy néz ki, mint amikor két emberöltővel ezelőtt először találkoztunk”)

„Kártyával a kezedben születtél?” „Túlzás... Keveset, de játszottunk a családban, aztán többet a gimnáziumban és az egyetemen.” „A versenylistákon, általában az elején mindig így egyben: Berentey–Faragó. Volt más kártyapartnered is?” „Versenyeken vele játszottam, a kezdetek után szinte mindig, mindaddig, amíg abba nem hagyta. Az egyetemen ismerkedtünk össze, elválaszthatatlan barátok lettünk. Te tudtad, hogy Öcsi édesapja az első körzeti orvos volt, aki Kossuth-díjat kapott?” (Folyamatosan visszatér imádott kártyapartneréhez, prof. dr. Berentey Ernőről beszél, aki a hazai radiológia, invazív szívsebészet, koszorúér-vizsgálat egyik atyja – volt, sajnos, öt éve elhunyt.) „A bridzssport barátsága fűzte össze a triumvirátust, Horváth Sándorral?” „Muszáj elmesélnem, Horváth végtelen tisztelete Berentey felé egy kedélyes emléktől indult. Sanyi egy vacsorán félrenyelt, és Öcsi életében először ésutoljára ott a konyhaasztalon gégemetszést végzett, úgy, ahogy anno az egyetemen elsősegélyként tanultuk.”

Oldottan beszélünk, mint két múlt századi, róla hamar kiderül, nagy idők tanúja. Mert a szakmához az inspirációt gyerekként, még Karinthytól kapta. Pontosabban az írói agyműtéttől, még pontosabban az azt végző svéd orvostól, Olivecronától, aki néhány évvel később hazánkba is ellátogatott, hogy András egyik osztálytársát – megoperálja. Kicsit később svéd nemzeti menlevél segíti életben maradni (őrzi, mutatja a dokumentumot).

„Hazai pályán vagyok, mesélj az orvosutaidról is.” „Szép évek voltak. 1961. augusztus 13-án érkeztünk ki Berlinbe.” Micsoda memória, képedek el, én virtuóz pályámból semmit nem tudok már naphoz kötni. Elmosolyodik. „Világeseményhez köthető, nem azért, mert a születésnapomat követte, hanem mert érkezésem éjszakáján húzták meg a hírhedt fal vonalát. Az első néhány napon »csak« katonák alkotta sorfal volt. Több mint két évig dolgoztam az akkori NDK-ban az ország egyik legnagyobb ideg-elme kórházában, ami két város között gyönyörű helyen, az erdőben épült fel. Az idegosztály külön épülete volt az én birodalmam. Elsőrangú fizetésünk volt, és kivételezett helyzetünk, magyar útlevéllel átjárhattunk Nyugat-Berlinbe, egészen addig, amíg egy kollégánk (tudom, kiről van szó, pontosan rá is illik a történet) éjjel-nappali sztorizása a Nyugatról és Marlboro cigaretták osztogatása fel nem tűnt »egyeseknek«, és ezután a kirándulásokat, ha nem is tiltották be, de nagyon rossznéven vették.”

„Bocsánat a kitérőért, de hadd kérdezzem meg diszkréten, körülírva, a fizetés, pláne a paraszolvencia, ilyesmi, hogy alakult kint?” „A mi fizetésünk, ha jól emlékszem, kb. 2000 márka, az ottani egyéb diplomás fizetések többszöröse, az akkori hazai, magyar fizetések ötszöröse volt. A szakmai körülmények igen jók voltak. Tehát a képlet egyszerű: senkinek sem volt oka a hálapénzre.” (Megjegyzem, máshonnan tudom, azért a Stasi is ellenőrizte…) „Az ország egyéb tekintetben is kiemelte az orvosokat az értelmiségi kategóriából. Például utazási irodákban a különlegesebb utak lehetőségét így hirdették: Nur für Spitzen-Intelligenz, ebbe a kategóriába a diplomások közül jószerével csak orvosokat soroltak be. Autót kiérkezésünkkor azonnal vehettünk.”

A szekrényben matat. „Mikor eljöttem, ezt a gyönyörű albumot kaptam, mindenki aláírta.” Mutatja, valóban szép, korabeli fotók, az első lapon ötven aláírás. Hiába, ilyenek a szép emlékek, mondjuk bridzsdokumentumot egy darabot se talál, jó, igen, mondta, odaadta szövetségnek. „A kandidátusi disszertációmat 1972-ben a varsói Neurológiai Klinikán írtam és ott is védtem meg.”

Kicsit elbambulok, de csak megtalálom a mentőszót: „És akkor a bridzs?” Nem kell sok biztatás, előkerül az összes játszóhely. Eddig azt hittem, nekem nem lehet újat mondani, de kiderül, hogy amikor a háború után újrakezdődött, már ott volt a versenyasztalnál. Először a Dózsa György úti szakszervezeti székház ebédlőjében, ahol még Tóra Oszkár osztotta a lapokat és ahova a szobor-Sztálin is benézett. Játszott az egykori Balzac utcai versenyteremben is. (Ha egyszer valaki összegyűjtené, hol mindenhol volt villámpárosverseny…) Aztán a csapatai, a kupában induló Óbudai Hajógyár, mert bizonyára valaki ott dolgozott és a számos csapattárs, sok sztori, no jó, ezeket átadom és Nagyiván majd megírja a Retróban. És hogy a bajnok Vég csapatból ment ki NDK-ba. Amikor visszatér, Berentey már aktív szövetségi ember, Horváth Sanyi elvállalja a főtitkárságot, kell egy nyelveket beszélő kapitány az athéni Eb-re, elvállalja. Akkor ez még másként volt. Kidolgozta a válogatás elveit, kiírta a válogatóversenyt, kitűzte a célokat, majd beszámolt szóban és írásban. Sokszor nem volt könnyű, de élvezte a játékosok bizalmát. Szövetségi kapitány volt az olimpián Monte-Carlóban (1976), az Európa-bajnokságokon: Athénban (1971), Ostendében (1973), Brigthonban (1975). Az előzetes válogatásokról, nemzetközi edzőmérkőzésekről, problémákról, eredményekről minden alkalommal részletesen beszámolt, ezek megjelentek anno a Bridzséletben. Nem akart jobb játékos lenni a válogatottaknál, mert akkor a válogatón indult volna. Úgy véli ma is: le kell venni a játékosokról a terhet, a siker az övék, a kudarc a kapitányé.  Hogy miként lehetett a bridzset összeegyeztetni a szakmával? Nem nagyon érti a kérdést: „Mindenki tudta, hogy keddre nem lehet beosztani ügyeletbe, a többire meg ott volt a szabadság.” (Aranyifjak fehéren-feketén: Ajkai László, Pákozdi Gábor, a hétvégén elhunyt Gerő István, Princz Róbert, Berentey Ernő, Faragó András)

Keresem a legjobb teljesítményt, talán idesorolható az 1969-es Marcel Peters-licitverseny, ahol ők a hazaiak közül első, az európai indulók közül a tizenegyedikek. „Berenteyvel évtizedekig játszottatok, nagy-nagy eredményekkel, például hogyan nyerjünk Tatabánya háromfordulósat, ha jól emlékszem háromszor 70 százalék feletti eredménnyel, de értők majd jobban sorolják. Úgy emlékszem, kérés-nem kérést nem is játszottatok, csakis és kizárólag a lapszámjelzés ment. Aztán egyik napról a másikra abbahagytátok.” „Igen, Öcsinek valamiért elege lett. Az utolsó leosztásnál ránézett az ellenfélre, és azt mondta: búcsúajándékba kaptátok a szürt. És többet nem versenyzett.” (Egyszer a Böszörményi úton is versenyeztek: dr. Szalay Csaba, dr. Faragó András és dr. Berentey Ernő a Cziffra-emlékversenyen 2011-ben)

„Bridzsleosztás, mint emlék?” „Maga a történet valószínűleg elég ismert, a Bridzsélet is megírta. 1973-ban a Balatoni Bridzsfesztiválon egyetlen leosztásban a Garozzo csapat 23 meccspontot adott le a Berentey csapat ellen. Az már kevéssé ismert, hogy a 3600 pontot Garozzo aláírásával egy étlapra jegyezték fel, és Berentey azt kérte, a világbajnok személyesen nekem is mesélje el. Ostendében futottam vele össze, egy papírról felolvasta nevemet, beazonosított, és mutatta aláírását. Sajnos, az étlap és az autogram eltűnt, de az emlék megmaradt.”

Persze hogy érdekli a magyar bridzs minden aktuális eseménye, abszolút képben van, többek között ma is versenyző régi barátai révén. A társasági bridzs kiegyensúlyozott életformája része ma is, olykor wellnesshétvégeken, továbbá koncert, színház, filmek. Beszélgetésünk vége felé, toleráns, kedélyes segítőkészséggel, hogy otthon ne unatkozzak, legmodernebb számítógépén keres nekem valami szórakoztatót, úgy kezeli a gépet, mint ez ügyben bennszülött Z generáció. (Benito Garozzo régen is, ma, túl a 92-n is mindig az érdeklődés középpontjában van - Fotó: Faragó András)

Még maradnék, de sürgetést érzek, kimenti magát: „Ne haragudj, mindjárt 4 óra van, fel kell mennem a BBO-ra, Garozzo ilyenkor játszik, minden nap figyelem, nézem, mikor ront először.”